Napjainkban rengetegen küzdenek kisebb – nagyobb pánikbetegséggel. Sokan nem is tudják, hogy ez áll a háttérben , inkább minden áron próbálják kideríteni, milyen testi betegségük van . A komoly, ismeretlen betegségtől való félelem pedig csak fokozza az egyébként is ijesztő tüneteket. Velem is ez történt… Hosszú idő után viszont azt hiszem sikerült teljesen legyőznöm a rajtam eluralkodó pánikot. Komoly út vezetett ide, mely során rengeteg rejtélyt, titkot kellet megfejtenem és több megoldási utat végigjárnom . Úgy gondolom, mindenképp meg kell osztanom veletek a történetem, hogy ezáltal segítsek azoknak, akik jelenleg ezzel küzdenek.. vagy ha nem is most, de később lesz egy ilyen fejezet az életükben, visszaemlékezzenek ezekre a sorokra és megtalálják az utat a megoldáshoz.
Az egész történet egy komoly traumával kezdődött. Édesapám márciusban elhunyt. Számítottunk rá, hiszen 81 éves volt már, szívbeteg és Alzheimer-kóros. Éppen ezért azt hittem, teljesen normális, hogy iszonyú gyorsan ” feldolgoztam ” az elvesztését. A megelőző hónapokban gyakorlatilag állandóan attól rettegtem, hogy mikor hív Anyu, hogy Apu elment. Az utolsó héten segítettem az ápolásában, hiszen szeméremcsonttörése volt, iszonyú fájdalmakkal küzdött és gyakorlatilag mozgásképtelen lett. Ott voltunk vele az utolsó napján és már mindannyian tudtuk, hogy el kell tőle búcsúznunk. Mikor elment, aznap iszonyúan zokogtam, viszont szinte már másnap úgy éreztem, feldolgoztam . 3 nap után visszamentem az egyetemre tanulni . (A szüleim között 18 év van én pedig késői, ötödik gyerek vagyok, ezért van ilyen nagy korkülönbség köztem és Apu között.) Ugyan furcsálltam, hogy ilyen jól viselem a hétköznapokat, de aztán úgy gondoltam, biztos azért van, mert számítottam rá és mert ennyire érett vagyok.
Azonban egy hónap után a testem jelzett, hogy korántsem így van . Egyre jobban szédültem, majd éjszaka rám tört a hasmenés és a hányás. Nagyon féltem, nem tudtam mi van velem, ott voltam a kollégiumban, távol a családomtól. A telefont otthon senki nem vette fel. Magamra voltam utalva és nem tudtam, mi lesz hogyha összeesek a mosdóban és csak reggel veszi észre valaki, de nem mertem segítséget kérni. Azt ezt követő napokban már csak ” szédültem” és azt gondoltam, csak elkaptam valami vírust. Mikor a szédülés nem múlt el és mellkasi nyomás, erős szívdobogás, fulladásérzés és végtagzsibbadás is társult hozzá, eluralkodott rajtam a pánik. Féltem, hogy valami komoly betegségem van, talán sclerosis multiplex , de mégsem mentem el orvoshoz, mert féltem, hogy beigazolódik a gyanúm . Próbáltam csinálni a feladatomat, de aztán kénytelen voltam egyre több tanórát kihagyni és Anyu feljött értem Pestre , hogy hazavigyen.
A vonaton elkezdtünk beszélgetni és észrevettük, hogy a tüneteim csillapodnak. Ekkor jutott eszünkbe először, hogy talán nincs is semmi testi betegségem, hanem pánikroham tört rám. Méghozzá azért, mert így üzen a testem, hogy elnyomtam magamban a gyászt, aminek természetes módon kellett volna jönnie. Ehelyett azonban a trauma után egy nappal elzártam a szívem , sosem sírtam, a külvilág nem látott rajtam semmi változást, csináltam a dolgomat, de még csak nem is éreztem semmit, pedig nagyon szerettem Aput és már régóta féltem az elvesztésétől.
Otthon teljesen rendbe jöttem, de mikor vissza kellett mennem Pestre, távol a biztonságot nyújtó otthonomtól, a családomtól, a páromtól, újra jelentkeztek a tünetek. Ám most már nem pánikoltam be , mert tudtam, hogy mi az oka. Azt hittem ezzel meg is oldódott a probléma, de pár nappal később egyedül voltam a kollégiumi szobámban, mert a szobatársam szokatlan módon nem volt otthon. Hirtelen olyan fokú pánik tört rám, hogy nem mertem egyedül maradni , kimentem az aulába és sírva hívtam a nővéremet, hogy jöjjön el értem, mert nagyon félek és nem tudom mi történik velem. Eljött és megvigasztalt és Anyu újra hazavitt. Otthon ismét jobban lettem és rájöttem, hogy most az egyedüllét váltotta ki a pánikot. Így ment ez hetekig, hónapokig. Otthon jól voltam, Pesten pedig hullámokban tört rám a pánik.
Próbáltam magam megoldani a problémát, leírtam az érzéseimet Apu elvesztésével kapcsolatban, őszintén, mélyre ásva és segítséget is kértem tőle, hogy adjon erőt a továbblépéshez. Esténként, ha nem tudtam elaludni, autogén tréninggel relaxáltam. Az, hogy megfejtettem a pánik okát, és törődtem is vele, rengeteget segített. Hamarosan eljött a hazaköltözés ideje a nyári vizsgaidőszakra, így azt mondhatom, teljesen megszűnt ez a probléma.
Ám szeptemberben jött a felköltözés, újra egyedül egész heteken át, ami visszahozta a pánikot. Nem mertem mozgólépcsőre lépni, ezért a mindennapos metrózás helyett kénytelen voltam a hosszabb buszutat választani. Általában a félelmetes tünetek ellenére kimentem az utcára, rendesen jártam az iskolába , de néha újra rám tört az a fokú pánik, amikor sírva hívtam fel a páromat vagy Anyut.
Rájöttem, hogy kénytelen vagyok külső segítséget kérni ahhoz, hogy végleg megszabaduljak az életemet megkeserítő pánikrohamoktól. Elmentem az iskola pszichológusához, akinek mindent elmeséltem apu haláláról, temetéséről, a megelőző és az azt követő állapotokról, a tüneteimről . Házi feladatként írásos feladatokat kaptam. Naplót kellett vezetnem a tüneteimről, és pontosan megfogalmaznom, milyen helyzet váltotta ki és miért , illetve mi mulasztotta el. Ezáltal kénytelen voltam nem csak túlélni a helyzetet, hanem mélyen elgondolkozni, mi idézi elő a szédülést újra és újra, milyen érzések keringenek bennem pontosan. Emellett meg kellett fogalmaznom, milyen érzéseket váltott ki belőlem Apu elvesztése. Amikor ezt leírtam, újra átéltem azt az időszakot, mélyen magamba tekintettem és szabadjára engedtem az érzéseimet. Akkor és ott újra úgy tudtam zokogni, mint aznap. Végre feltörtek az oly régóta, mélyen elnyomott érzelmek és egy kis időre úgy éreztem egy hatalmas tehertől szabadítottam meg a lelkem.
Ezzel persze nem múltak el egyről a kettőre a tüneteim, viszont csillapodtak és ha újra előtörtek, le kell írnom, mitől félek, mit érzek, amikor megfojt a szédülés, illetve nagyon fontos volt azt is leírnom, milyen korábbi élmények befolyásolták ennek a nagyfokú félelemnek és az ebből fakadó bizonytalanságnak a kialakulását.
Iszonyú hosszú, fel-le hullámzó utat jártam be és most végre úgy érzem, sikerült legyőznöm a pánikbetegséget. Rengeteget tanultam ez idő alatt. Először is, ha ránk tört valami furcsa testi tünet, nem szabad azonnal az interneten kutatva diagnosztizálni magunknak valami komoly betegséget.. én nem rohantam orvostól orvosig, de sokan ezt teszik és még akkor sem gondolnak bele, hogy talán lelki oka van a történéseknek, mikor a tizedik orvos sem tud semmit mondani. Persze van, amikor a szédülés mögött tényleg valamilyen testi betegség áll, de elég magunkra figyelnünk ahhoz, hogy észrevegyük az összefüggéseket. Az otthon biztonságában a tünetek elmúlnak, a még mindig idegen környezetben pedig erősen feltörnek. Egy új,bizonytalan helyzet kiváltja, a jó élmény elmulasztja. Ezek mutatták meg nekem, hogy pánikrohamról van szó. Először meg kell próbálnunk mélyen magunkba nézni és az érzelmeinket kifejezni bármiben, amiben ez könnyen megy. Írni, rajzolni, festeni, elmondani… Ha pedig érezzük, hogy nem tudunk egyedül uralkodni a tünetek felett, ne féljünk segítséget kérni. De ne is forduljunk azonnal a nyugtató gyógyszerekhez. Szerencsére nekem segített a pszichológus, a beszélgetés, az hogy muszáj volt foglalkoznom a problémával és megfejtenem a titkait. Muszáj volt megtalálnom az utat a megoldáshoz, a gyógyuláshoz. Jóval nehezebb volt, mintha bekaptam volna néhány pirulát , ám így megmentettem magam az esetleges függőségtől, a mellékhatásoktól, a kellemetlen helyzetben való bennrekedéstől.
Nekem sikerült győznöm és remélem, hogy ezzel a bejegyzéssel segíthetek a hasonló helyzetben levőknek megtalálni a saját útjukat a gyógyulás, a szabadság, az irányítás és az erő visszaszerzése felé.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: