Másfél éve diagnosztizálták nálam a lisztérzékenységet ( coeliakiat ). Akkor tudtam meg, hogy ezentúl életem végéig szigorú, gluténmentes diétát kell tartanom .
Mikor megkaptam a diagnózist, kicsit fellélegeztem, hogy végre kiderült négy éve tartó szenvedésem oka. Utána viszont jöttek a keserű felismerések : nem ehetek többet puha, finom kenyeret… nem vehetem meg kedvenc pizzám a metróban, ha megéhezem… nem mehetek el szabadon egy fesztiválra, vagy egy buliba, ha csak nem engedik meg , hogy bevigyem saját ételemet… mindenhova egy szatyor étellel kell készülnöm, ha nem akarok éhen halni, ugyanis nem ugorhatok be a kisboltba, egy zacskó kekszért, vagy a pékségbe egy szendvicsért , amikor megéhezem…
Szomorúan néztem a kirakatokat, az étlapokat… friss, meleg croissant a kávézóban… ínycsiklandó sütemények a cukrászdában… egy új étterem, amely igazi, vékony tésztás, olasz pizzát árul… frissen készült kürtőskalács a karácsonyi vásárban … a pékségek illata… Úgy éreztem megfosztották tőlem az élet apró örömeit, melyek oly sokat számítottak nekem. Ami másnak természetes, az számomra elérhetetlen lett. Kipróbáltam néhány bolti gluténmentes terméket, amik olyan borzasztóan fullasztóak voltak, hogy csak még jobban elkeseredtem.. talán soha többet nem ehetek már finomat ?
Természetes, hogy kezdetben rosszul viseljük, ha valami gyökeresen megváltoztatja az életünket. Főleg, ha egy tartós betegségről van szó. Ám ilyenkor meg kell állnunk egy pillanatra, és átkeretezni a helyzetet. Hiszen minden rosszban van valami jó és akármilyen furcsának és lehetetlennek tűnik, még egy ilyen betegségben is meg lehet találni az előnyöket.
Tulajdonképpen én szerencsésnek érzem magam, hogy mindössze erről van szó, hiszen manapság már csodának számít, ha valaki csak egy dologra allergiás. Emellett, mivel egészségügyi területen tanulok, volt szerencsém a kórházi gyakorlataim során megismerni rengeteg ember sorsát. Olyan betegségeket, amik tényleg megkeserítik az életet. Egy hirtelen jött stroke egy velem egykorú , versenysportoló lánynál… rengeteg balesetből vagy gyermekkori betegségből fakadó amputáció… születési rendellenességek…és mégis ott vannak ezek az emberek, a betegek, vagy épp a beteg gyermekek szülei, akik még ezek ellenére is képesek mosolyogni és kihozni a helyzetből a legtöbbet. A siránkozás helyett pedig megállás nélkül küzdenek. Nekem pedig mindössze annyi a dolgom, hogy tartsak egy diétát , még gyógyszert sem kell szednem és elmúlnak a fájdalmaim, újra jól érezhetem magam, egészséges lehetek. Valójában nem is tartom betegségnek, csupán egy megváltozott életvitelnek. Aki ezt csak olvassa, de nem látta azt, amit én, annak talán üres szavaknak tűnhetnek. Ám szerintem sokszor igenis segíthet, ha nem az elveszetthez viszonyítjuk jelenlegi helyzetünket, hanem átértékeljük azt, észrevesszük, hogy bizony még ennél is vannak sokkal nagyobb problémák, sokkal keményebb sorsok.
Ha pedig sikerült átkereteznünk a problémát, színesítsük meg újra életünket. 🙂 Kimondhatatlan az érzés, amikor hónapok után először ehettem isteni finom meggyes rétest, puha kenyeret, melegszendvicset, kakaós csigát, vagy épp felfedeztem egy gluténmentes pékséget, cukrászdát vagy éttermet, vagy mikor végre találtam egyetlen standot a karácsonyi vásárban, ahol én is ihatok / ehetek finomságokat. Ami eddig természetes volt, most különleges ajándék lett és sokkal jobban értékeltem azt a pillanatot.
Ha nem figyelsz tested jelzéseire, és ugyanazt az életmódot követed amit eddig, csupán csak gluténmentes változatban, sajnos nem biztos, hogy jobban fogod magad érezni. Borzalmasan egészségtelen az az életvitel, amit természetesnek, normálisnak tartunk. “Nincs időnk ” reggel elkészíteni a napra egy változatos, tápanyagdús kis ételcsomagot, inkább péksütiket fogyasztunk, előre összeállított szendvicseket eszünk, rohangászás közben veszünk egy szelet pizzát , egy fánkot vagy egy csomag kekszet. Amióta én ezt nem tehetem meg, sokkal jobban odafigyelek magamra, az egészségemre, a testem igényeire. Reggel kicsit hosszas a készülődés, hiszen én egész napra összeállítom magamnak az ételemet, amit bizony ki kell gondolni, el kell készíteni, bepakolni. De úgy érzem, megéri, hiszen így sokkal tudatosabban étkezem, és nem eszek mindent össze a kisboltból meg a pékségből meg a street food árustól. Viccesen hangzik, de nem kell viaskodnom magammal amiatt, hogy vegyek- e egy szelet pizzát a metróban, vagy nem, hiszen nem a plusz kilóktól kell félnem, hanem a görcsölő hasfájástól, ami azt hiszem, kicsit jobban visszafogja az embert. Bár sokan ezt is megoldják egy görcsoldó tablettával, de tőlük megkérdezném : komolyan azt gondoljátok, hogy ez egy jó életvitel ? Össze-vissza enni mindent, rohanás közben, majd amikor a tested puffadással jelzi, hogy elég volt, te elnyomod a jelzést egy kapszulával, ahelyett, hogy kicsit jobban odafigyelnél magadra, több időt szánj az egészségedre.
Ha mindez nem lenne elég, van itt még valami. Egy régi világ bezárult előtte, azonban kinyílt számomra egy sokkal színesebb, változatosabb. A betegségem előtti időben, tulajdonképpen a búza volt az egyetlen gabona, amit fogyasztottam és ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül. A legtöbb kenyér, félkész és késztermék, éttermi és street food étel bizony búzaliszttel készül és eszünkbe sem jut, hogy létezik más is a világon. Rákényszerültem arra, hogy nyitott szemmel járjak és rengeteg új élelmiszert ismertem meg, amiről addig azt sem tudtam, hogy létezik. Itt van például az amaranth, a quinoa,az útifűmaghéj de többet fogyasztok a hajdinából és a kölesből is, bár ezeket korábban is ismertem. Kipróbáltam a chia magot is, amiből isteni pudingot lehet készíteni, felturbózva mindenféle finomsággal, gyömölcsökkel és olajos magvakkal. Megismertem a nyers, vegán süteményeket , amik isteni finomak, és hihetetlenül laktatóak, táplálóak, igazi élelmek. Még így is rengeteg dolog van, amit nem ismerek, de számomra már ez is nagy felfedezés. Amióta helyettesítenem kell a búzát ( és persze az árpát és a rozst, bár ezeket kevesebbet fogyasztjuk azt hiszem átlagban ), sokkal változatosabban étkezem és ugyan, ezek jóval többe kerülnek de én úgy érzem, jót tesznek nekem.
A betegségem megtanított arra, hogy még inkább értékeljem az élet apró örömeit, élvezzem ki az ízeket, figyeljek oda a testemre és arra, hogy mi jó nekem. Álljak meg az állandó rohanás közepette és egyem meg nyugodtan ételemet, kiélvezve annak minden pillanatát. Fedezzem fel az ismeretlent, legyek nyitott az új dolgokra, merjem azokat kipróbálni és engedjem meg magamnak ezt a kis boldogságot, még akkor is ha jóval többe kerülnek, mint a rizs, vagy a krumpli. Ezt az utat járva az életem sokkal kiegyensúlyozottabb, a testem pedig élettel telibb, egészségesebb lett . 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: